.:: Első fejezet ::.

Sziasztok! Meghoztam az első fejezetet. Eredetileg csak a hét végén tettem volna közzé, de úgy gondoltam, hogy az első rész, és már kész van, így felrakom most. Szóval, kellemes olvasást hozzá . :)

Puszi: Bo×××

~~~

Még mindig nem hiszem el. Nincs többé. Hogy lehet ez? Hiszen annyira jó ember volt. S most mégis elment. Mihez fogok kezdeni én nélküle? Mi lesz Zoey-val? Rá ki vigyáz? Én? Nem… ez lehetetlen. Nem hagyhat csak így el! Egyik napról a másikra… Először anya, most meg ő… Hát mindenkit elveszítek, akit szeretek? Tegnap még minden jó volt. Oké, a veszekedésünktől eltekintve. Még élt… És most vége. Fel sem tudom fogni.

Néma zokogástól remegett mellkasom, miközben ijedt és végtelenül szomorú kishúgomat  tartottam szorosan a karjaim közt. Apró kezeit úgy fonta nyakam köré, mintha az élete múlna rajta. Meredten és hitetlenül bámultam a gödröt, melybe éppen apám koporsóját engedték le, majd mikor már nem bírtam tovább, a gyászoló tömeget kezdtem pásztázni. Apámnak rengeteg barátja volt s most mind eljöttek, hogy elkísérjék utolsó útjára.

~~~

Miután mindenki részvétet nyilvánított, hazamentek, ugyanis nem tartottunk tort. Nem lett volna erőm még jópofizni az embereknek… Zoey-val úgy gondoltuk, maradunk még egy kicsit, így letelepedtem a friss sír elé a fűbe, hugocskám az ölembe ült és egy ideig csak meredtünk magunk elé. A pár perces néma csöndet legjobb barátom, Adam hangja zavarta meg.

- Ara! Hazavigyelek benneteket? – a hangjából kihallatszódó szeretetre elmosolyodtam.

- Nem kell, megoldjuk. Még maradunk egy kicsit, menj nyugodtan. Majd holnap hívlak. És… köszönöm.

- Nincs mit – nyomott puszit fejem búbjára. Még Zo-t is megölelgette, majd lassan kisétált a temetőből.

Ismét beállt az a nyomasztó némaság, amit annyira utáltam, de mielőtt megszólalhattam volna, Zo halk hangja ütötte meg fülemet.

- Apa visszajön? – kérdésére gombóc nőtt a torkomban és beletelt pár pillanatba, mire válaszolni tudtam.

- Nem. Anyával mostantól odafentről vigyáznak ránk – mutattam az égen gyülekező csillagokra.

- De… emlékeznek ránk? – emelte rám kétségbeeséstől csillogó gesztenyebarna szemeit.

- Persze. Téged nem lehet elfelejteni – simítottam végig mogyoróbarna haján.

Zo nem kérdezett többet, én pedig őt ölelve, a csillagok alatt ráébredtem, hogy bármennyire is zaklatott vagyok most, nekem még mindig könnyebb. Hiszen még csak 3 éves. Szüksége van rám, jobban, mint valaha, így hát megszólaltam.

- Szeret téged, tudod? Te voltál Apa szeme fénye, ha tehette volna, éjjel-nappal veled játszott volna. Emlékszel? Még sírt is, mikor először jártál – mosolyodtam el az emlékre, aztán észbe kapva folytattam. – Ne haragudj, buta kérdés volt, hisz nem emlékezhetsz. De higgy nekem. És anyu most nagyon büszke lenne rád, sőt, biztos vagyok benne, hogy az is. Rám pedig számíthatsz. Bármikor, bármiben. Itt vagyok melletted, vigyázok rád. És szeretlek – elcsuklott a hangom Zo könnyes szemét látva s bármennyire is próbáltam, nem találtam meg a hangom. Nem bírtam megszólalni, de helyettem megtette ő.

- Téged is szeret. Te voltál a nagylánya – mosolygott rám biztatóan.

Sosem bocsátom meg magamnak azt a veszekedést. A hülye hírességek miatt halt meg! És miattam. Ha akkor nem húzom fel, nem megy el. Nem ül autóba és nem hal meg.

A felismerésre kicsordult a könnyem. Nem akartam sírni, hiszen az így is rémült Zoey még jobban megijedt volna, de nem bírtam visszatartani.

- Ara, most mi lesz velünk? – kérdezte húgom sírástól akadozó hanggal.

- Ne, tudom, Zo. Fogalmam sincs, de abban biztos vagyok, hogy együtt maradunk, és mindent megoldunk – öleltem meg szorosan. Hangulatunkra rátett még egy lapáttal, hogy eleredt az eső, így felpattantunk, és amilyen gyorsan csak tudtunk befutottunk a ravatalozó teteje alá.

- Na, most mi lesz? Itt ragadtunk. Félek.

- Ne butáskodj. Hívok egy taxit és hazamegyünk. Holnap pedig visszajövünk, megígérem.

Bólintott, így tárcsáztam a taxi társaságot és alig 5 perc múlva már a házunk felé tartottunk.

Amint megállt a kocsi a házunk előtt, kifizettem a sofőrt, majd megköszönve a fuvart kézen ragadtam Zoey-t és berohantam a házba.  Odabent azonban teljes sötétség fogadott minket. Mit is vártam? Zo nem is ment tovább, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, felkapcsoltam a villanyokat és visszasiettem hozzá.

-Éhes vagy? – szótlanul bólintott, mire megindultam a konyha felé, de azért még visszakiabáltam neki – Öltözz át gyorsan, addig összedobok valamit.

Már azt hittem, beleőrülök a csöndbe, mikor csengőhangom élesen felszólalt.

- Maiara – fújtam ki a levegőt.

- Szia, itt Adam. Csak szerettem volna tudni, hogy minden rendben van-e. Mert eljöttem, és láttam, hogy elered az eső, aztán gondoltam, visszamegyek értetek, hátha még ott vagytok, de aztán úgy döntöttem, előbb felhívlak, mert legalább nem rohangálok feleslegesen, meg semmi.  Szóóval, jól vagy? Illetve vagytok – fejezte be.

- Igen, minden rendben. Még a temetőben voltunk, mikor elkezdett esni, de taxival hazajöttünk. Most készülök vacsit csinálni. Veled minden okés?

- Persze. És… anyukám üzeni, hogy ha bármi van, gyertek át nyugodtan.

- Rendben. Holnap hívlak. És Adam! Köszönöm szépen.

- Ne köszönd. Jóéjszakát – ezzel pedig lerakta.

Mivel ismét beállt a csend, bekapcsoltam a rádiót és Nick Grimshaw hangja villámként hasított a némaságba valamennyire elterelve a gondolataim.

-Jó estét, kedves hallgatóink! 9 óra van én pedig itt vagyok az esti infókkal. Holnaptól egy hétig az X faktorosok szórakoztatnak minket. Itt lesz velünk az Union J, Ella Henderson, Christopher Maloney, a nyertes, azaz James Arthur és még sok versenyző, valamint a mentorok sem maradhatnak ki a buliból…

És Nick csak mondta és mondta, miközben én megcsináltam a vacsorának szánt palacsintát.

- Zo! Hol vagy? – kiáltottam el magam, ahogy elkészültem.

- Fent! – hangzott a válasz, így elindultam húgom szobája felé. Meglepetésemre nem volt ott. Belestem a fürdőbe és az én szobámba is, míg végül a szüleink hálójában akadtam rá. Az ágyon ült apu takarójába csavarva és a családi fényképalbumot nézegette pityeregve. Odamentem hozzá, leültem az ágyra és ölembe húztam.

- Minden rendben lesz, mert Ők velünk vannak – kezdtem ringatni.

- Hiányzik.

- Nekem is hiányzik. Mindketten hiányoznak – nyomtam puszit homlokára. – Na gyere. Öltözzünk át, együnk és feküdjünk le. Hosszú napunk volt.

Kézen fogva Zoey-t átkísértem a szobájába, majd magára hagyva én is elszaladtam átöltözni.

- Nem szeretnék enni – szólalt meg odalent hugocskám.

- De a palacsinta jó szomorúságra – húztam az asztal felé.

Zo nem emlékezhet anyura, mert akkor halt meg, mikor ő született. Így nem is értheti, min veszekedtünk Apuval mindig. Fogalma sincs arról, hogy Anyuék házasságát a hírnév tette tönkre. Illetve csak majdnem.
Anyu sztár volt. Gyönyörűen táncolt, úgy, ahogy senki. De Apu sosem szerette a hírességek világát, szerinte mindenkit, még a legkedvesebb, legrealistább embert is megváltoztatja, de ennek ellenére mindig elment vele. Vigyázott rá. Na meg rám is. Akárhányszor randizni hívott valaki egy-egy díjátadó után, elüldözte, s emiatt sokat veszekedtünk. Akárcsak a halála előtti estén, mikor megütött. Rég megbocsátottam neki, csak lenne ismét velünk. Meglepetten vettem észre, hogy Zo kinyújtotta kezét és letörölte időközben eleredő könnyeimet. Megráztam fejem, így próbálva kizárni az emlékeket. Gyorsan bekaptam a maradék palacsintámat, majd miután rendet raktam a konyhában, felmentünk az emeletre.

Iszonyatosan fájt a fejem, így sebesen lefektettem Zo-t, betakargattam és adtam egy puszit a homlokára, mint minden este.

- Jó éjszakát – mondtam és felkapcsolva a kislámpát kiléptem a szobából.

Alig, hogy én is ágyba bújtam és lehunytam a szemem, zajt hallottam az ajtóm felől. Először megijedtem, de aztán beugrott, hogy minden ajtót és ablakot bezártam, így csak Zoey lehet. Felkapcsoltam hát a kislámpám és az ajtó felé fordítottam tekintetem.

- Zo?

- Aludhatok veled? – sírós volt a hangja, de hát ezen nem is csodálkoztam.

- Persze, gyere – emeltem fel a takaróm. Arrébb húzódtam, hogy elférjen mellettem.

Boo-val, a kis macijával együtt befészkelte mellém magát, s mikor lecsuktam a villanyt, ezzel ismét teljes sötétségbe borítva a szobámat, suttogva megszólalt.

- Álmodj szépeket, Ara.