Sziasztok! Most a szokottnál korábban hozom a fejezetet, mert kész lettem vele, másrészt pedig azért, mert ezzel most én is ki vagyok békülve, tetszik. Remélem, ha nektek is bejön, hagytok pár hozzászólást!
Köszönöm szépen a 6 rendszeres olvasót!! Imádlak titeket <3
A második, táncos videóhoz még annyit hozzáfűznék, hogy azt csak 0:05-től :55-ig kell nézni, a többi csak rizsa, meg mozdulatok, nem fontos a történet szempontjából.
Jó olvasást, puszi:
Bo×××
~~~
-Hol vagy? – hallatszott a telefonban a Shelley gyerek
kissé rekedtes hangja.
- Miért érdekel?
- Nem érdekel, csak gondoltam szólok, hogy a fiúk
szétszedik a táncstúdiót.
- Várj, George. Hány óra van?
- Fél 12 múlt pár perccel.
- Jézusom – kaptam szám elé a kezem döbbenten. Ha George
igazat mondott – már pedig miért ne tette volna -, és valóban mindjárt dél,
akkor én már több, mint 3 órája üldögélek itt. Ahelyett, hogy próbálnék. – jól
van, ne haragudjatok. Próbáld megfékezni a srácokat, én meg amilyen gyorsan
csak tudok, fogok egy taxit és megyek – mondtam, miközben sietősre véve a
figurát felpattantam a nedves pázsitról.
- Ne butáskodj. Hol vagy? Odamegyek érted.
Kicsit vonakodva ugyan, de végül kiböktem a hely nevét.
Aztán megismételtem magam, és pontosítottam, hogy melyikre is gondolok, majd
mielőtt többet kérdezhetett volna, bontottam a vonalat. Már csak az hiányzik,
hogy egy híresség – bármilyen cuki is – arról faggasson, hogy mit kerestem a
temetőben. Márpedig elengedhetetlennek tűnt a válaszadás.
-A hintó előállt – nyitotta ki nekem kocsija ajtaját
Shelley, mikor megérkezett.
- És hol marad a pukedli? És a vörös szőnyeg meg a
rózsák? – tettettem felháborodást beszállva a játékba.
- Sajnálatomat kell kifejeznem ezen ügyben, kisasszony.
Válság van, nem telik többre a hintónál.
- Ez esetben talán kegyeskedem megbocsátani – próbáltam egy
kis komolyságot csempészni a hangomba, de nem nagyon sikerült, elnevettem a
mondat végét.
- Lekötelez – indította be a kocsit.
Pár percig csendben autóztunk, majd megtörtént az, amitől
kicsit tartottam.
-És hogy-hogy itt voltál? Mármint a temetőben –
tekintetét enyémbe fúrta rám összpontosítva az út helyett. Fészkelődtem a
helyemen, úgy gondoltam, felesleges hazudnom, ám még nem állok készen beszélni
erről, így feleszméltem gyönyörű barna szemei okozta kábulatból és suttogva
válaszoltam.
- Erről… nem igazán szeretnék beszélni - hangom halk
volt, féltem, hogy meg sem hallja, de szerencsém volt.
George tekintetében a napfény mellett aggodalmat láttam
megcsillanni, ám ő figyelmét újra az útnak szentelte, s miután a lámpa zöldre
váltott, folytattuk utunkat.
A göndör hajú fiúnak különös tehetsége van ahhoz, hogy
feldobja az ember kedvét, vagy épp elterelje a gondolatait, s bár ezt eddig
csak olvastam különböző netes fórumokon, most saját bőrömön tapasztalhattam.
Pár pillanattal később előrenyúlt és beindította a hifit, amiből előtört Maaron
5 hangja, mely most a Moves Like Jagger-t énekelte. George rám villantotta
vidáman fénylő tekintetét és hangosan beszállt a dalolászásba.
Elképesztő hangja van – állapítottam meg magamban enyhe
csodálattal. Kicsit rekedtes, de talán épp ettől olyan gyönyörű. Ahogy felém
nézett láttam, hogy mosolyog, ám különös mód nem csak a szájával mosolygott,
hanem a szemével, az egész lényével is. Minden mozdulatából sütött a jókedv és
az életerő. Sok emberrel találkoztam már, de olyannal, mint George, eddig nem,
s bár jól tudtam, hogy csak munkakapcsolat van közöttünk, jól esett arra
gondolni, hogy velem van, hogy felvidít. Kimondhatatlanul hálás voltam neki
azért, hogy elterelte a gondolataimat, s látszólag ez nem is esett nehezére.
Mikor a göndörke ösztönzően bólintott, én is csatlakoztam
az „össznépi énekléshez”. Igaz, hogy amíg ő csodálatosan és tisztán énekelt,
addig én fájdalmasan hamisan és szándékosan borzalmas kiejtéssel kornyikáltam,
de ez mellékes. Valahogy így hangzott a refrén a részemről:
-Múúúúúúúvsz lájk dzseggör! – és közben lóbáltam a
kezeimet. George - dzsal olyan felszabadult voltam, mint már rég óta nem.
- Ne! – nevetett fel George füléhez kapva szabad kezét. –
Segítséég! – és kikapcsolta a magnót.
- Hé! Azt akarod mondani, hogy nem vagyok énekes alkat? –
vontam fel vigyorogva fél szemöldököm.
- Hát, az alkatod megvan hozzá… - mért végig kaján vigyorral
az arcán.
- Naa! Köszi – vigyorogtam rá, miközben belebokszoltam
karjába. George tettetett felháborodással horkantott egyet.
- Hová fajul a világ? Őszinteségért büntetnek!
- Micsoda arcátlanság – kaptam kezem arcomhoz nevetve.
Időközben megérkeztünk a Gloss Dance-hez, így
kiszálltunk.
Őszintén szólva kicsit tartottam tőle, hogy mi vár
odabent, de nem volt olyan durva.
Éppen kicsi a rakást játszottak: legalul JJ szenvedett,
fölötte Josh nyomorgott, őket nyomta össze Jaymi, rajtuk diadalittasan
ujjongott Adam, ám csak addig, míg belépésünkkor George rájuk nem vetette magát.
-Et tu, Brutus? – kiáltottam fel, mire Adam kikiáltott a
kupacból
-Nem tehetek róla, megtámadtak! Fertőzőek!
Nevetve bólintottam, majd leültem a tatamin ücsörgő tánccsoportomhoz.
-Ne haragudjatok! Tudom, hogy én mondom, hogy késésre
nincs mentség, de kivételes alkalom volt, esküszöm! – mivel csak legyintettek,
így gondoltam, minden rendben, és folytattam. – Nos, akkor megmutatjuk a hírességeknek,
mit tudunk?
- Igen! – hangzott az egyöntetű válasz. A fiúk, akik
időközben feltápászkodtak, minket figyeltek. Mosolyogva intettem nekik, hogy
üljenek le a tükör elé, Adam pedig automatikusan előre állt, hogy majd
megfigyelhesse a hibákat, míg én odasiettem a magnóhoz és felkaptam a
távirányítót, amit odadobtam a vigyorgó göndörkének.
Beálltam előre, miközben magamon éreztem Adam vizslató
pillantását –nem értette, miért vagyok jókedvű-, aztán, szinte láttam a feje
fölött felvillanó villanykörtét, George felé fordult, aki épp a távirányítóért
küzdött, de pár másodpercre nekünk szentelte figyelmét. Szemem sarkából láttam,
hogy Ad eltátogott neki egy „Köszönöm”-öt, a másik göndör pedig csak mosolyogva
megvonta a vállát.
-Fiúk! – szóltam oda. – Nekem mindegy, hogy kinél van a
kapcsoló, de az indítsa el a kettest! – Ez Chris Brown–tól a Turn Up The
Music-ot takarta.
Beálltunk, és vártuk, hogy a zene betöltse a szobát, ami
meg is történt, csakhogy nem a várt dallal.
-Who let the dogs out? – hasított a levegőbe Baha Men,
mire nevetve fordultam ismét a srácokhoz, akik ártalmatlan arccal meredtek rám.
- Union J! Ne ezt – nevettem el magam. – Amit kértem!
Tudjátok, az 1 után, a 3 előtt. Köszi.
Mikor elkezdődött a kért dal, 20 lány egyszerre mozdult meg, tökéletes összhangban egymással.
Míg a három „J” a csapatom különböző tagjait figyelte,
addig az egyetlen „G” tekintete lyukat égetett a hátamba.
nagyon jó lett:))) kiváncsian várom a fejleményeket:DD
VálaszTörlésköszönöm szépen :D Igyekszem minél előbb megírni a fejezetet :D
TörlésBo×××
Wááá Bo mi történt ??? Rég olvastam új részt :((( mikor jön a kövi ???? :DD
VálaszTörlésJézusom, ne haragudj :( De "kicsit" elúsztam a blogokkal, novellákkal.
TörlésDe holnapra (vagyis mára) tervezek új részt, és jövő héten is szeretnék kettőt írni ide.
Ne haragudj a kiesésért, igyekszem bepótolni!
Bo×××
Persze, nincs semmi, csak már kezdek uncsizni :DDD AZTÁN NE HOGY ÖSSZEESS ! :*
Törléspuszillak: Kicsi Boo
Dehogy :D Írom ezerrel :D
TörlésÉs köszönöm, hogy ennyire érdekel a folytatás! :D
Bo×××