.:: Hatodik fejezet ::.

Halihó! Először is mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánok! Másodszor pedig köszönöm megértéseteket a késésemmel kapcsolatban.  Megrekedtem, nem volt ihletem, de visszatértem! Köszönöm a 3 hozzászólást! ez rekord :D Elképesztően hálás vagy Nektek!

Nem is mondanék többet, csak annyit, hogy mindenkinek jó olvasást!

Puszi: Bo×××

~~~

- Na, milyen volt az ovi? – kérdeztem Zoe-tól, miközben már az utcán sétáltunk. Persze még mindig nem beszél, így csak bólintott egyet, ami sejtéseim szerint azt jelentette, hogy „jó”. Azért én nem adtam fel.

- Elmegyünk uzsonnázni? – ajánlottam fel, és persze elfogadta. A Mekibe mentünk, hiszen az a kedvence.

Beérve a kajáldába a szokásos nyüzsgés mellett felfigyeltem egy hangosabb csapatra is, és odakapva a fejem megpillantottam a… a Union J csapatát… Ők nem vettek észre minket, el voltak foglalva egymás dobálásával, így gondoltam, meglepjük őket. Zoey szemében is láttam megcsillanni a vidámságot, aminek nagyon megörültem. Már indult volna, de megállítottam.

-Várj. Előbb rendeljük meg a kajánkat, aztán majd azzal együtt megyünk oda, oké?

Vonakodva bár, de bólintott, én pedig magammal húztam a pulthoz, ahol egy flörtölős kedvében lévő srác szolgált ki. Oda sem figyeltem rá, inkább a fiúkat néztem. Nagyon jókedvűek voltak, tulajdonképpen elszórakoztatták McDonald’s-ban tartózkodó embereket. Egy pillanatra összeakadt a tekintetem Josh-éval,  aki pont a pulttal szemben ült. Elvigyorodott, de ez az amúgy is vidám társaságnak abszolút nem tűnt fel. Mutatóujjam a szám elé tettem, jelezve, hogy ne mondja, hogy itt vagyunk, ő pedig bólintott.

Nem sokkal később már egy Happy Meal és egy Big Mac menüvel lépkedtünk a harsány társaság felé.

Zo is felélénkült George-ot látva, ami egészen meglepett. Nem igazán értem, hogy neki miért nyílik meg, mikor alig ismeri…

Húgocskám odalopódzott a göndör fiú mögé és apró kezeivel betapasztotta George szemeit.

- Ki az? – George ijedtében megugrott. Éppen csak sikerült visszafojtanom a nevetésem, amivel elárultam volna Zo-t. George elkezdte tapogatni Zoey kezecskéit, hátha rájön, ki az. Apró méreteiből rá is jött, ki akadályozza a látásban, de nem akarta elrontani hugicám kedvét, ezért feladta.

- Én vagyok az, te buta! – ugrott mellé Zo és átölelte az ülő göndörke derekát.

- Sziasztok! Leülhetünk ide? – kérdeztem, mikor odaértem hozzájuk.

- Persze, gyertek – húzódtak összébb, sőt, Jaymi még egy széket is odahozott a másik asztaltól, hogy ne nyomorogjunk.

- Jó volt az ovi? – kérdezte JJ, aki közben krumplival tömte magát.

- Igen. De Dan megdobott egy építőkockával. Fájt – görbült lefelé a szája, de aztán felvidult, mert meglátta a menüjében rejlő ajándékot. Toy Story hét volt, és ő Jesse miniatűr mását kapta, aki a kedvence volt. Hatalmas, vidáman csillogó szemeit rám emelte és elvigyorodott.

- És látom, ti is érett fiúkhoz méltón viselkedtek – nevettem el magam, és Josh-t figyeltem, aki épp két sültkrumplit dugott fel az orrába, és mikor rájött, hogy rá gondolok, felháborodottságot tettetve felém fordult és orrhangon megszólalt.

- Most rám célzol? – tárta szét a karját. Ezzel csak az volt a gond, hogy így is alig fértünk el, s mikor kinyújtotta kezeit, meglökte JJ-t, aki amúgy is a szélére szorult miattunk. Elvesztette az egyensúlyát, és lecsúszott a földre. Nevetve figyeltük, ahogy felkel, ám rosszul mérte fel az asztal és a közte lévő távolságot, és beverte a fejét. Akkorát koppant, hogy még a pultosok is felénk pillantottak.

Nem bírtam megállni, hogy ne nevessek fel, pedig tudtam, hogy illetlenség nevetni más bénázásán. Amint rájöttem, hogy mit is csinálok, ösztönösen elkomorodtam. Elöntött a bűntudat, és úgy mart belülről, hogy azt hittem, nem bírom ki. Mégis mi a fenét csinálok?! Most halt meg az apám, én meg önfeledten nevetgélek pár sztárral, akiket apu amúgy is gyűlölt. Jó, nem konkrétan a Union J-t, de a lényeg a sztárokon van. Tényleg nem vagyok normális. De lehet, hogy azt akarnák, hogy vidám legyek. Ha a Union J-vel, akkor velük. Hogy mutassak példát Zoey-nak, aki így is sokkos állapotban van.

Jézusom. Magammal veszekedek. Remélem, nem leszek skizofrén…

Gondolataimból George aggódó pillantása és hangja rántott ki.

-Maiara, minden rendben van?  - kérdésére a csapat többi tagja is felém kapta a fejét, és Zo is idegesen figyelt.

- Persze, minden a legnagyobb rendben – mosolyodtam el, hátha ezzel megnyugtatom a srácokat és Zo-t. – JJ, szerintem be fog kékülni a.. khmm.. valagad.

- Meglehet – nevetett fel az említett srác, miközben beleivott kólájába.

- És egyébként hogy-hogy itt? Úgy értem, hogy-hogy nem valami luxusétteremben?

- Hát, ott illedelmesen kell viselkedni, és mint látod, ez nem mindannyiunknak megy – vigyorodott el Josh, aki igazán élvezte, hogy kicsit oltogathatja társait.

- Még te beszélsz? Az előbb dugtál fel sült krumplit az orrodba! – boxolta vállba George barátját.

Jaymi úgy nézett ki, mint akinek eszébe jutott valami, s miután megnézte az óráját, meg is tudtuk az okát.

- Srácok, nekünk indulnunk kell. Még megbeszélésünk van.

- Az új dallal kapcsolatban? – kotyogtam bele, mert nem bírtam ki.

- Igen – lelkesnek tűntek, mégis, ott csillogott a tekintetükben, hogy nem akarnak elmenni, s ezt furcsállottam.

- Jól van, akkor majd szóljatok, ha lesz valami hangfelvétel, amire elkezdhetünk gyakorolni, vagy ha lesz valami konkrét ötletetek. És köszönjük ezt a… remek szórakoztatást – gondolkodtam el azon, hogyan is hívjak rövid találkozónkat.

- Állunk rendelkezésetekre – vigyorodott el George.

- Hazavigyünk titeket? – kérdezte JJ.

- Hazavigyenek? – fordultam Zo felé, hiszen sosem tudhatom, mikor van épp kedve sétálni egyet. Hugicám bólintott, így megvontam a vállam.

- A hercegnő döntött. Az ítélet kihirdettetik – mosolyodtam el. – De csak ha nem teher. tudunk gyalogolni is.

- Ha teher lenne, nem ajánlottuk volna fel. Na, gyertek – fogta meg Zoey kezét George, és kifelé menet végig beszélgettek. Hitetlenül néztem utánuk: Ezt mégis hogyan csinálja?!

Már mindenki kiment, egyedül JJ várt be, majd mikor látta, hogy szerencsétlenkedem egy sort a megmaradt kajánkkal, odajött segíteni.

Valamiért úgy éreztem, magyarázatra szorul a tevékenységem, miszerint minden megmaradt ételünket elraktam a Happy Meal-es dobozba, így szabadkozni kezdtem.

- Nem szeretem a pazarlást. Anyuék sem szerették, én meg… örököltem – mosolyodtam el.

- Hol vannak a szüleid?

- Ők már… nincsenek velünk. – suttogtam halkan, de azért úgy, hogy a velem maradt fiú meghallja. Szavaim hallatára azonnal elkomorodott, és szabadkozni kezdett.

- Én.. nagyon sajnálom. Nem tudtam.. Részvéte… - mondta, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Semmi baj. Nem tudhattad, és egyébként sem a te hibád. De kérlek, más nem tudja a fiúk közül, maradhat köztünk?

- Persze – mosolyodott el óvatosan.

- Köszönöm. Na, menjünk, már várnak ránk – indultam az ajtó felé felpakolva, de menet közben JJ kivette a kezemből a menüs dobozt és a táskámat. Hálásan néztem rá, és megindultunk a ránk váró kocsi felé.