.:: Nyolcadik fejezet ::.

Sziasztok! Igen, tudom, hogy megint eltűntem, és ismét csak elnézéseteket kérem. De most itt van a rész, elég hosszúra sikeredett,úgyhogy remélem, megbocsátotok :)

Megjegyezném, hogy már a 23 oldalon tartok a történettel, ami 7367 szót jelent! :D

Kellemes hétvégét mindenkinek! <3

Puszi: Bo×××

~~~

Bizonytalanul belépett és levette a cipőjét, láthatóan feszélyezve érezte magát, amit egyáltalán nem értettem, hiszen ő jött ide.

Visszamentem a nappaliba, és bár azt vártam, hogy követni fog, nem tette. Nem moccant az előszobából. Levágtam magam a kanapéra, mire közelebb jött.

-Esetleg leülsz? Mert felőlem állhatsz is, nem zavar, csak szerintem előbb utóbb megunod…

Elmosolyodott és letelepedett a velem szembeni fotelre. furán néztem rá, aztán csak megvontam a vállam és hozzáfogtam a doboz jégkrém eltüntetéséhez. Azon gondolkodtam, mikor fog megszólalni, aztán, mielőtt bármit mondhatott volna, felé nyújtottam a kezemben tartott édességet.

- Kérsz?

- Aha! – gondolkodás nélkül átült mellém, én pedig felpattantam, kimentem a konyhába és visszafelé egy kanalat lóbáltam, amit aztán a kezébe nyomtam.

- Hogy legyen mivel enned – ültem vissza mellé.

- Persze, mert félő volt, hogy kézzel fogom magamba tömni – lökte meg játékosan a vállam.

Bár eleinte próbáltam magam távol tartani nem csak tőle, de az egész bandától – már csak apu miatt is -, tudtam, hogy nem játszhatom sokáig ezt. Hiszen nem sokára szinte minden nap együtt fogunk dolgozni, akkor meg legalább ismerjem őket egy kicsit, meg barátkozzak velük. Csak hogy jókedvűen teljenek a próbák. Aztán, ahogy egyre többet találkoztunk Zo-val a fiúkkal, és egyre több mindent tudtam meg róluk, szépen lassan megszerettem őket. És bár JJ-vel nagyon sokat beszélgettem a mekis eset óta, és vannak olyan dolgok, amit bár még Adam sem tud rólam, ő igen, nem ő áll a legközelebb a szívemhez a srácok közül. Hanem George. Ahogy bánik Zoey-val, akárhányszor jön, hoz neki valami apróságot, aminek húgom persze visítva örült.

Fogalmam sincs, hogy történt, de azt vettem észre, hogy akárhányszor meglátom, pezsegni kezd az ereimben a vér, és előjön az a gagyi érzés a gyomromban. És nem tudom megakadályozni.

-Hogy-hogy itt vagy?

- Csak eljöttem. Gondoltam, egyedül vagy. A szüleitek?

- Ömm… Nincsenek itthon – feleltem lesütve a szemem, és a hirtelen keletkezett gombóctól a torkomban úgy éreztem, nem hogy beszélni, de levegőt venni sem tudok.

- Dolgoznak? – nem akartam, hogy tovább feszegesse a témát. Éppen azon agyaltam, milyen poénnal vagy megjegyzéssel terelhetném más irányba a beszélgetést, mikor megszólított. – Ara? – ahogy felnéztem, egy aggódó szempárral találtam szembe magam. Összekapcsolódott a tekintetünk, és én hirtelen rengeteg mindent akartam mondani. Hogy elmondanám, de felesleges sajnáltatnom magam, és hogy elképesztően hálás vagyok neki azért, hogy foglalkozik Zo-val, pedig szerintem lenne jobb dolga is, hogy csak ritkán hagy magamra, de akkor is „lepasszol” valamelyik banda társának, amiért szintén köszönettel tartozom neki, hogy bármi gondja van, vagy csak beszélgetni szeretne, hozzám jöhet, mert szívesen meghallgatom, és, hogy mindenben mellette vagyok.

Aztán úgy gondoltam, megérdemli az őszinteséget, így a tőlem telhető legnagyobb közönyösséggel kinyögtem:

- Nem, meghaltak.

- Ó. Sa..

- Ne – kaptam vissza rá tekintetem. – Nem számít – fordítottam el fejem arra a pár pillanatra, míg összeszedtem magam. Nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire dühös vagyok magamra, amiért gyengének mutatkozom előtte. Dühösen letöröltem egy könnycseppet, és ahogy visszafordultam, valami hideget éreztem az arcomon. Értetlenül meredtem George kezére, ami pár centire volt az arcomtól, majd ujjammal leszedtem a rám kent jégkrémet. Hitetlenül elnevettem magam, majd mikor sikerült abbahagynom, felvettem legszigorúbb tekintetem, és úgy meredtem rá. Fagyis ujjammal vádlón megböktem mellkasát, mire tettetett felháborodással nézett rám.

- A pólóm! Koszos lett! – törölgette magát.

- Nekem meg az arcom – nevettem fel. – És amúgy is. Te kezdted – vontam vállat vigyorogva, mire előkapta a telefonját, hogy "lekapja a pillanatot", én meg bepózoltam.

Meg kell hagyni, ért a figyelem eltereléshez.

-Zo?

- Még oviban. Nemsokára el kell mennem érte – néztem meg órám számlapját.

- Elkísérjelek?

- Dehogy. biztosan akad jobb dolgod is.

Őszintén szólva amennyire hálás voltam George-nak, annyira bökte a csőröm, hogy Zo vele beszél, de sem Adam-mel, sem velem nem vált egy szót sem.

Ideje sem volt lereagálni előző kijelentésem, amikor felhúztam, és magam után rángattam a fürdőbe, ahol miután lemostam az arcomra száradt fagyit, egy szivaccsal odaálltam a kád szélén ülő fiú elé, és igyekeztem eltüntetni a pólóján miattam éktelenkedő foltot.

-Hogy csinálod? – kérdésemre felnézett a pólójáról, és kérdőn felhúzta szemöldökét.

- Mire gondolsz?

- Zoey-ra. Hogy csinálod, hogy amikor veled van, megszólal? Beszélget, nevet, mesél?

- Miért, veled nem?

- Nem – ráztam fejem kicsit elszontyolodva.

- Beszéljek vele?

- És mégis mit mondasz neki? Hogy ha beszél a saját nővérével, akkor kap cukrot?

- Bízd rám – mosolyodott el biztatóan, én meg egy pillanatra elvesztem a csokoládébarna szemeiben. – Szóval… Te és JJ…?

Elkerekedett szemmel néztem rá, és már válaszoltam volna, amikor megszólalt a telefonom.