.:: Tizenegyedik fejezet ::.

Halihó! Itt a rész. Oké, úgy döntöttem, nem ígérgetek a fejezetekkel kapcsolatban, mert valahogy sosem sikerül megtartanom, így csak annyit mondok, hogy már folyamatban van a következő rész, ami kicsit izgalmasabb lesz, mint a mostani.

Tudnotok kell, hogy elbizonytalanodtam. Abba akartam hagyni ezt a blogot, mert már nem érzem olyan közel magamhoz. de két jó barátnőm végül meggyőzött, hogy ne tegyem, úgyhogy folytatom. :D

Miss.Candyfloss köszönöm a díjat!! <3

Jó olvasást, puszi:

Bo×××

 ~~~

- És mi újság az ikrekkel? – kaptam be egy M&Ms cukrot a nagy tálból, amibe egy nagy zacskónyi ki volt szórva.

Éjfél körül járt, s mi a kanapén pihentünk, és beszélgettünk, miközben az „Egy kosaras naplója” ment a Tv-ben, de tekintve, hogy már kismilliószor láttuk, nem kötött le minket, inkább csak háttérzajként szolgált.

- Kis híján kicsapták őket. Szép is lett volna – mondta Adam nem kis iróniával a hangjában.

- Mit csináltak?

- Megdobtak egy tanárt. Persze, hogy idegesítsék, de elmondásuk szerint „légy volt a mellkasán”. A pech az, hogy a tanár pont akkor hajolt le, így mell helyet fejbe találták. Kosárlabdával.

Akaratlanul is elnevettem magam, ahogy elképzeltem a jelenetet.

-De maradnak?

- Igen. Viszont már csak egy dobásuk van, aztán repülnek. De őket ismerve gondolatban már százszor elképzelték, hogyan használják el az utolsó lehetőségüket…

- Ijj… - húztam el a számat.

- Na ja. Anyuék is ezt mondták. Csak durvább szavakat használtak. Na mindegy. Te rendben vagy? – méregetett összehúzott szemmel, hátha meglátja rajtam az elmebaj bármely ismertetőjelét. Mondjuk, nem talált semmit, így felesleges volt percekig méregetnie, de nem számít.

- Persze – mosolyogtam rá. Még mindig nem tudom megszokni, hogy akármilyen problémája van, akkor sem felejt el. Ráadásul Adam-nek van egyfajta ösztöne, miszerint bárkit meg tud nyugtatni. Zűrös múltja van, sok álbaráttal és balhéval, és ez inkább védekezés, mint bármi egyéb. – Amiből kimaradtál, az annyi, hogy Zoey még mindig nem beszél senkihez, aki nem George Shelley, a stúdióban minden okés, jöttek megnézni, de semmi kivetnivalót nem találtak, és G. megcsókolt.

Adam se nem szívbajos, se nem kíváncsi fiú, így csak kétszer kellett elmesélnem neki mindent.

-Ara…

- Nem mesélem el még egyszer, Ad.

- Nem is kell – nevetett fel. – Csak.. azért vigyázz, rendben? Tudom, hogy szereted, de…

- Honnan tudod? – kerekedett el a szemem.

- Ara. Gyakorlatilag három éves korunk óta ismerjük egymást. Jobban ismerlek, mint saját magamat. Feltűnt, nem vagyok hülye.

- Oké, ez igaz. Mi volt az a de?

- Csak annyi, hogy ő… az, aki. Tudom, hogy nem kell figyelmeztetnem a híresség árnyoldalaira, nem is akarok apukádra emlékeztetni, de azért féltelek. Nem tőle, hanem ettől az egésztől. Viszont, megtettem testvéri kötelességeim, így elmondhatom, hogy amíg boldognak látlak, addig felőlem az ördöggel is együtt lehetsz – ölelt meg.

- Köszönöm! – öleltem meg teljesen meghatódva. – hiányzott, hogy beszélgessünk.

- Nekem is. De Ara… Azt hiszem, mennünk kéne aludni. Fél 2 van.

- Az előbb még éjfél volt! – kerekedett el a szemem.

- Ja, másfél órával ezelőtt – vigyorgott.

- De nem akarok még. Nem vagyok álmos! – nyafogtam. Imádtam, hogy mellette teljesen önmagam lehetek, sőt, néha még gyerekeskedhettem is, amire egyébként, a hétköznapokban nem volt lehetőségem.

- Gyerünk! Nem az óvodában vagyunk, és holnap dolgod van!

- De csak délután.

- Meg reggel Zo-t oviba vinni.

- De aztán visszafekhetek.

- Valóban. De előtte fel kell kelned. Úgyhogy indulás.

- Mondtam már, hogy tiszta anyukád vagy?

- Nem, és elengedem a fülem mellett, mielőtt még megsértődöm –noszogatott a kezeivel, hogy keljek fel, merthogy anélkül ő nem tudott, hiszen a fejem egész végig az ölében volt. Eleget tettem kérésének, majd miután elpakoltuk az édességet és leállítottuk a Tv-t, felmentünk az emeletre.

Míg ő zuhanyozott, én bementem Zo szobájába megnézni, minden rendben-e. Évek óta így megy, tulajdonképpen mióta megszületett, ez valahogy berögződött. Édesen aludt, átölelve a teknősét. Halkan becsuktam az ajtaját, és a szobám felé vettem az irányt. Adam épp akkor jött ki a fürdőből, így váltottuk egymást. Nem sokáig zuhanyoztam, ahogy pár pillanatra becsuktam a szemem, alig bírtam kinyitni, és rájöttem, álmos vagyok. Pokoli erővel vett rajtam erőt az fáradtság, így gyorsan kiszálltam a zuhany alól, még a végén ott aludtam volna el alatta. Egy gyors fogmosást és arctisztítást követően már az ajtó túloldalán voltam, és bebújtam az ágyba Adam mellé. Megszokás, mióta csak barátkozunk, egy ágyban alszunk. Nálam, vagy náluk, mindegy, ez már így marad. Ráadásul most franciaágyam van, így kényelmesen elférünk.

Bevackoltam magam, felé fordultam, és még mielőtt magával ragadott az álom, megkérdeztem:

- Segítesz majd elrámolni apuék cuccait?

Még válaszolt valamit, de nem bírtam kivenni, magával ragadott egy borzalmas álom.