.:: Tizennyolcadik fejezet ::.

Sziasztok kedveskéim! Itt az újabb rész.

Valahogy mindig rövidebbre sikerül, mint azt eredetileg tervezem, de hát na, Isten ilyennek teremtett, és én nem akarom elrontani a terveit. ^^

Mindenesetre remélem, hogy tetszik, és hagytok majd nekem pár szóban véleményt ^^

Nagyon-nagyon köszönöm szépen a két díjat! Mindkettőt kiraktam, imádom őket!

Kellemes olvasást, puszi:

Bo×××

~~~

-Te végig tudtad, igaz?! – támadtam rá JJ-re, amint ajtót nyitottam.

Hívásommal kicsit megleptem a… nos, a testvéremet, de úgy gondoltam, tisztáznunk kell. Így odahívtam hozzánk, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat. Kicsit le is nyugodtam – ahogy Adam mellett általában -, de amint megláttam, ismét felment bennem a pumpa. Hogy titkolhatta el?!

-Mindent megmagyarázok, rendben? Csak engedj be – kérlelt, én pedig arrébb léptem az ajtóból, hogy kerüljön beljebb, mert tisztában voltam a ténnyel, miszerint ha megszólalok, vagy elsírom, vagy elkiabálom magam.

JJ beljebb került, leült a kanapéra, én pedig vele szemben az egyik fotelba.

-Hallgatlak – vontam fel a szemöldököm gúnyosan. Nem hittem benne, hogy bármilyen jó indokot tud mondani, amiért megbocsátanám neki azt, hogy eltitkolta előlem azt az aprócska tényt, miszerint a bátyám.

- Nézd… Ara. Végig tudtam. Igen. Még szép, hiszen egy jó ideig velük éltem. Csak aztán elkerültem tőlük.

- Most sajnáljalak? – vágtam közbe gyorsan cinikus hanglejtéssel. Meg akartam sebezni. Annyira, mint ő tette velem.

- Nem – lövellt felém egy szúrós pillantást. – Ne sajnálj. Azt akarom, hogy megértsd, amit mondok. Tudom, hogyan érzel most. Mint akit elárultak. Mint akit becsaptak a titkolózással – nem tudtam palástolni meglepettségem. Tényleg így éreztem magam.

- Ho…

- Hogy honnan tudom? Onnan, hogy én is átestem ezen. Gondold át az én helyzetemből! Évekig azokkal éltem, akiket a családomnak hittem. Aztán kiderült, hogy nem is az az apám, akit annak gondoltam. Hogy nem Nick az, aki három éven át nevelt és játszott velem, hanem az a férfi, akinek nem kellettem, nem akart magához venni. Vagyis de, csak később. Nekem is kellett idő, míg megszoktam. Aztán mikor megszülettél, sokszor játszottunk együtt. Persze te nem emlékezhetsz rá. Pedig szinte minden napot együtt töltöttunk, egészen addig, míg el nem kezdtél általánosba járni. Akkor apukád, akiről sokáig azt hittem, hogy az enyém is, úgy gondolta, jobb, ha nem keveredek bele jobban az életedbe. Mert idővel biztosan elkotyogtam volna, hogy a bátyád vagyok.

- Akkor amikor megismerkedtünk, tudtad, ki vagyok. Miért nem szóltál? Miért nem meséltél el mindent?! Miért nem voltál őszinte?

- Az voltam! Csak úgy gondoltam, jobb neked enélkül. Ha a szüleid így gondolták, én nem akartam beleszólni az életetekbe. Egyébként is. Honnan tudod?

- Khmm… nos… - éreztem, ahogy a vér az arcomba tódul. Nem akartam világgá kürtölni a tényt, miszerint megőrültem és szellemeket látok. Gyerünk, improvizálj Ara. Improvizálj! – Az a helyzet, hogy apa utalt rá – gondolatban szépen vállon veregettem magam. Most aztán ügyesen kitértem a kérdés elől…

- Hogy? És mikor?

- Egy levélből. Nem fontos… - hátráltam meg.

- De. Maiara, ez elől nem térsz ki.

- Nem is akarok! – néztem rá felháborodottan. – Ismétlem. Egy levélben olvastam. Anyu írta.

- Mikor?

- Régen. Miután téged elvitt apukád – lesütöttem a szemem, mivel rájöttem, hogy neki sem lehet könnyű. Úgy értem… egy hirtelen jött kishúg? Oké, neki nem olyan hirtelen, de azért mégis. Évekig nem látott, most pedig megint szinte minden nap találkozunk.

- Hé. Nem gáz. Én már megszoktam a gondolatot – nyúlt az állam alá, hogy kicsit megemelje, így pedig alkalmam nyílt belepillantani vidáman csillogó szemeibe, melyek engem is számtalan alkalommal vidítottak fel és nyugtattak meg. – Nem lesz semmi gond. Nem fogok parancsolgatni neked. Attól, hogy te is megtudtad az igazságot, mi még ugyanúgy vagyunk egymással. Mondjuk, nem verekszünk, és nem szidjuk egymást, szóval jobb a kapcsolatunk, mint a normális testvérpároknak, de ettől eltekintve… minden marad a régiben. Ígérem – mosolygott rám, és hirtelen én is úgy éreztem, minden rendben.

Furcsa érzés kerített hatalmába, miközben felálltam, és odaléptem hozzá, hogy megöleljem. Szokatlan, mégis kellemes.

Elvigyorodott, majd elnevette magát, és közben kitárta karjait ezzel jelezve, hogy odabújhatok. Éltem a lehetőséggel, és életemben először öleltem meg úgy, mint a bátyámat.

-Tudod… - motyogtam mellkasába. – Megbeszéltem magammal, és kiderült, hogy nincs ezzel gondom – mosolyodtam el.

- Hmm… ennek örülök – nevetése mosollyá fakult, mikor kissé eltolva magától meglátta elgondolkodó arcom. – Ara?

- Csak… a srácok tudják? – JJ tudta, hogy igazából nem az egész bandára voltam kíváncsi, bár az is érdekelt. Nagyobb mértékben mégis George foglalkoztatott.

- Nem. Ha szeretnéd, elmondod neki.

- Köszönöm – mosolyogtam fel rá. Hogy mennyivel magasabb nálam…

Mielőtt belekezdhettem volna egy újabb mondatba, megcsörrent a telefonom, ellehetetlenítve ezzel esélyeimet.

Csodálkozva néztem a kijelzőt.

-Ki az?

- Zoey óvónője – ráncoltam a szemöldököm.

- Tessék? – vettem fel végül, egy pillanatnyi hezitálás után a készüléket.

- Maiara?

- Én vagyok. Baj van? – kezdtem rögtön pánikolni az asszony hangja hallatán. JJ engem figyelt, percről percre idegesebben.

- Az a helyzet, hogy Zoey nincs meg. Mindenhol kerestük, de sehol nem találtuk – szavaira elkerekedtek szemeim.

- Micsoda?! – sipítottam a telefonba.

- Kiment játszani a kislányokkal az udvarra, de mikor betereltük őket, nem volt köztük.

- HOGY VESZÍTHETNEK SZEM ELŐL EGY HÁROMÉVES KISLÁNYT????!!! – kiabáltam a telefonba teljesen kiakadva. Úgy éreztem, mindjárt rosszul leszek.

JJ kikapta a kezemből a telefonomat, és ő maga beszélt a nővel.

-Rendben… Értem… Indulunk – mondta aprókat bólogatva, majd kinyomta.

Felém nyújtotta kezét, hogy felhúzzon a fotelból, amibe idő közben belerogytam.

-Gyere, megkeressük.